Olvasom a munkakeresés, a menjek-maradjak dilemmák vergődéseit, és érzem, ismerős ízek kerültek terítékre.
Értem mindkét oldalt, tudjátok, én is elindultam az álmok útján, ma is úton vagyok. Elértem, amit akartam. Fizetem érte az árat. Mert ára mindennek van, a maradásnak is, a váltásnak is. Van, ami megéri,és van, hogy sok a kamat, aztán akad olyan is, amiről azt hisszük, könnyített, rövid lejáratú, utána kiderül, hogy végesincs és kamatos kamatot számolnak rá.
Két gyermekemnek van munkája. Nincs okom panaszra.
Fiamnak a kezdeti kényelmes, de mocsárszerűen emberölő első munkahelye néhány év után létszámleépített ( én nem bántam, mert az egészségét és a morálját is majdnem felőrölte)- pár hónap munkanélküli időszak és keresgélés után ismerős szólt, add ide az önéletrajzodat, talán... Behívták, kapott egy esélyt és szépen, elindult a lépcsőn föl. Ma informatikusként dolgozik-azt csinálja, amit szeret, az se baj, ha éjjel hívják, szó nélkül kel, bekapcsolja a céges lapit és orvosolja a bajt. Délelőtt általában bemegy a céghez, ott nyomkodja a gombokat, javítja a gépeket, csinálja a progikat, rendszerezi a mindenfélét, telefonügyeletet tart, ha bármelyik irodában, bárkinek gondja akad, havonta bejárja a többi, hozzájuk tartozó partnert, és élvezi, amit csinál. (nincs túlfizetve, de jobban keres az átlagnál)
Lányom is a logisztika területén helyezkedett el-szintén ismerős egyengette az önéletrajza sorsát. Ő már nem annyira elégedett, a cégen belül sok volt az átszervezés, leépítés, összevonás, tehát nem nagyon sikerült az előrelépés, de a meló meg a jogsi mellett most vám-és pénzügyi szakvitelt tanul estin és reménykedik, hogy jobb lehetősége lesz. Ő az, aki szívesen nekivágna a nagyvilágnak- talán a mostani társa(szerelme) is hajlik, de megfontoltak, és terveznek, nem ugranak fejest- előbb ez+ az szükséges-megcsináljuk, előteremtjük, félretesszük.
Persze a dolgokhoz hozzátartozik, hogy a 27éves fiam itthon- még azon se ügyködik, hogy a tetőteret befejezze, felköltözzön, inkább szorong mellettünk a barátnőjével, aki többet van itt, mint otthon. Nagylány ezzel fordítottan arányos, ő egyre kevesebbet van itthon, még a fiújához jár fel ( anyukának a másfél szobás szobás lakásából a fél az övéké), de már beszélik, hogy jó lenne külön, csak drága az albérlet, meg előtakarék-számlát akarnak kötni lakásvásárláshoz, hogy majd 4 év múlva legyen lehetőségük.
(most lesznek egyévesek márciusban)
Unokahúgom(nevezzük Kiscsillagnak) már 5 éve él Angliába, tavaly kihívta a tesóját(mondjuk Horgászt) is. Kiscsillag úgy él, hogy otthont akar magának ott, szinte azt is elfelejtené, honnan indult.
Horgász azért ment, hogy pénzt keressen és vissza tudjon menni imádott Marospartjára. Mindketten házasok.
Ma már alig beszélnek egymással, bár egy városban laknak, a két lány egy gyárban robotol. Kiscsillag csak angolokkal és férje tesójával-feleségével barátkozik, Horgászék nem tudják még jól az angolt, "égetik" magukat a román rendszámú autóval, és képesek mindenfélékkel barátkozni, pölö: csehekkel, ukránokkal. Most meg vettek valami lakást,(mert a törlesztő picivel több, mint az albérlet) amit igaz, hogy szépen rendbe hoztak, de Kiscsillag szerint hülyeség, úgyse tudja majd eladni,mikor haza akar menni meg amúgy is rajtuk röhög mindenki. Mert Kiscsillag is akar venni házat már évek óta, de olyat, ami megéri, és jó környéken van, addig jó az albérlet is.
Testvérek. A nagyvilágban- egymás mellett-egymás nélkül, majdhogynem egymás-ellen, egyedül.
Én magamról mit írjak ? Otthont teremtettem, családom is remek, mégis valami hiányzik. Elvesztettem, eladtam valamit, amit soha nem kaphatok vissza. Szülővárosom úgy pislog rám, ha meglátogatom, mint hűtlenül elhagyott szerető. Még felvillan a szemében a szikra, de csak pillanatokra. Fagyosan sorolja vádjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése