Ábrándképek- maradhattam volna

Nem kergetett senki- a szó szoros értelmében.

Mint gazdátlan ördögszekerek

Olyan az ember, ha nincs gyökere, mint a szélfútta ördögszekér. Nincs nyugta, maradása, otthona sehol, se védelme, se biztonsága. Arra gurul, amerre fújja a szél. 

Üzemzavar


Murfy óta tudjuk, hogy ami elromolhat...

Szóval, nem tudom, említettem-e, hogy mióta Manócska"nagylány" lett egyre gyakrabban jelentkeztek ismét az epilepsziás görcsök. Nem olyanok, mint régen, nem voltak eszméletvesztések, "csak"kis leszürkülések, remegések. A szeme se fordult ki teljesen, csak kissé felfele nézett. Megegyeztünk a neurológussal, hogy kissé emelünk a gyógyszeradagon, remélve, hogy amint a hormonális változás stabilizálódik, ismét beáll az áhított roham nélküli állapot. Az orvos szerint ez nagyon gyakran így zajlik, nincs ok különösebb aggodalomra, míg csak hébe-hóba vannak a zűrök. Múlt hét hétfőn is barátságosan elcsevegtünk, és megegyeztünk abban, hogy  ha bármi változás lenne, soron kívül hívom, és egyeztetünk.
 Hazaértünk a rutinvizsgálatról, és otthon Manó szomorúan tapasztalta, hogy a gépe nem hajlandó bekapcsolni. Kék halál volt. Manó nagyon nem örült neki és innentől kezdve elég nyűgös lett, nem nagyon volt kedve, türelme semmihez. Újra és újra odament és próbálta újraindítani a kedvencét, sajnos, mindannyiszor sikertelenül. Ezt leszámítva semmi változás nem volt a viselkedésébe. (ismervén a kötődését a géphez, nem találtuk furcsának a nyűgösködést sem, mert ugye, ilyeneknek mi felnőttek se szoktunk örülni.)
 Másnap is látszólag eseménytelenül telt a nap, Manó rajtam lógott  állandóan, fonta maga köré a karjaimat, de utána rögtön fejtette is le az ölelésem és húzott be a szobába, hogy javítsam meg neki azt, ami elromlott. Mivel az én tudásom e téren igen korlátozott, ezért  a javítás helyett igyekeztem elterelni a figyelmét, játékokkal lekötni, meg sétával, meg autókázással egybekötött vásárlással elütni az időt, de titokban nagyon vártam, hogy a fiam hazaárjen és megnézze, hátha javítható a helyzet. (persze lehet, hogy azt se tudjátok, hogy a Manó autós utazós-fóbiáját sikerült szépen leépíteni, és már kettesben is tettünk mostanában kisebb köröket. Már annyira jó volt, mert egyre ritkábban hisztizett  indulásnál, sőt volt, hogy már ügyesen beült és nyúlt a biztonsági övért. Tehát szokássá tettük, hogy a napi kis bevásárlásainkat is együtt oldottuk meg, és nagy öröm volt, hogy már a boltba se hisztizett, sőt, már úgy tűnt élvezi, hogy kicsit megyünk, aztán megállunk és kiszállunk, vagy bemegyünk valahova, vagy csak játszunk, sétálunk egyet és utána ismét beülünk és szépen hazajövünk.) Estére már igencsak fáradtan feküdtem le, hisz így gép nélkül Manó sokkal jobban igénybe vett, mint egyébként. A fáradtságtól valahogy túlpörögtem és nem bírtam elaludni rögtön, már éjfél is elmúlt, mire én is átléptem az álomvilág kapuján. 
 Az utcák ismét labirintus-szerűen összegabalyodtak, és én egyre nyugtalanabbul kerestem a kiutat, tudtam, hogy fogy az időm, meg kellene találnom azt  a bizonyos utcát, házat, ahol biztonságban lehetnék, mert különben utolérnek, és akkor jaj nekem. Ekkor hallottam meg a hangot. Fájdalmas nyöszörgés volt, és egy másodperctöredékre  még ámultam is, hogy mi lehet ez. A felismerés, hogy ez a Manó hangja, már visszarántott a valóságba.
 Pattantam ki az ágyamból,  ugrottam az övéhez, hogy "Kicsim, mi baj van? Csitt, csitt, itt van anya..."-rám nézett és még egyszer felsírt-jajdult. Simogattam, csitítgattam és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a baj? rosszat álmodott, vagy fáj valamije? Ekkor elkezdett remegni. Úgy, mintha fázna, vacogott, utána a keze, majd a lábai is remegtek, időnként nagyokat rándultak. Szép szemében még felvillant az ijedtség, aztán már csak a plafont nézte, ajkai egyre szürkébbé váltak. Szólítgattam, ő próbált válaszolni ii-zni akart, hogy igen, itt vagyok, de elcsuklott a hangja. A szürkülés, remegés ismerős volt, de ezek a rángások ijesztőek voltak. A másodpercek óráknak tűntek. Nagyon lassan csendesedett a rángás, utána abbamaradt a remegés is. Letörölgettem homlokáról a hideg verítéket, és megigazítottam a takaróját. Eddig minden alkalommal a feltisztulást követő tíz percen belül mindig befordult aludni, most valahogy nem sikerült. Mocorgott, forgolódott. Felült, inni kért, majd ismét forgolódott. Majdnem egy órába telt, míg az egyenletes légzése azt jelezte, hogy végre megnyugvást talált, és visszaaludt. Az órára néztem, majdnem hajnali 3 volt. Lefeküdtem én is , most rajtam volt a sor, hogy forgolódjak.

 Négy előtt pár perccel ismét fájdalmas sikítás hasított a szoba csendjébe. Kezdődött elölről az egész. A remegése beköltözött és tanyát vert a gyomromba. Biztos voltam benne, hogy ez valami nagyon nem jónak a kezdete. Manó mély álomba merülve próbálta kipihenni ezt az éjszakát.

 Reggel tíz előtt fölösleges bemenni, a dokink csak ez után elérhető. Kilenc órára már újabb két rohamon volt túl, az utolsó nagyon hosszan tartott, hiába adtam be a görcsoldót . Manó feltisztult, de a remegés nem akart szűnni. Remegő kézzel hívtam a dokit, miközben már csomagoltuk be a legszükségesebbeket. Az agyamban már ott dübörgött, hogy ez nem az epilepszia, hanem a vízfejűsége miatt van. Dokink végighallgatta a beszámolómat, még egy-két dolgot visszakérdezett, majd azt javasolta, hogy mindenekelőtt menjünk be az idegsebészetre, nézessük meg a shuntjét, azt mondta, keressük meg a kollégáját, dr izééé, mindjárt mondom, egy pillanat... és mondta, hogy mi a neve annak a dokinak, akivel ő kapcsolatban áll. (  shunt: az a szelep, ami a vízfejűsége miatt van beépítve  a buksijába, ez vezeti el a fölösleges vizet a gyomrába- ha ez elromlik, igen gyorsan műteni kell, mert a víz szétfeszíti az agyi kamrákat)
 Felhívtam a háziorvost, gondoltam, megkérdezem, merjük-e bevállalni  saját autóval az utat(mert ugye, mi van, ha még rosszabbul lesz, netán dugó, vagy mittudomén, bármi )
Így, leírva, most kissé olyan, mintha tudatosan tettem volna a dolgom, de a valóságban igencsak sokkos állapotban voltam, nagyon féltem, azt se tudtam, mit, hogyan. Két nagyobb gyerekem hozzám hasonló rémülettel igyekezett hasznos lenni, indultunk volna szívünk szerint, hogy minél hamarabb beérjünk, közbe meg féltünk, hogy nem döntünk elég okosan. Háziorvos nagyon gyorsan kijött, Manó még mindig remegett, de ennek ellenére mindegyre fel akart állni, hogy ő majd odamegy és bekapcsolja a gépét, meg ilyesmik. Közben fonta, rakta a kezünket a fejére, a tarkójára. Mintha némán kérte volna, hogy segítsünk, vegyük le róla a fájdalmat. Dokinéni ránézett, "micsoda akaraterő van benne!"-ámult hallhatóan, de közben már tárcsázott,és már mondta is a telefonba, hogy most olyat kér, amit nem szokott : rohammentő jöjjön. 

Április bolondja


Nanáhogy nem vagyok normális. Elkezdek egy új blogot és rögtön az elején más sincs  csak rinya. Pedig annyi jóságosságos kis csoda volt mostanában. Lányom- a nagy- már egészen felnőttesen éldegéli a mindennapjait. Munkahelyén jól érzi magát, megtalálta a helyét, megkedvelték őt  és szeretik a munkáját is (hiába na, a tesco jó  iskola volt, az ottani tempó itt kiemelkedőnek számít). Rájött, hogy a logisztika nem ördög teremtménye, van olyan jó, mint bármi más, tehát érdemes ebben az irányban továbbtanulnia. A főnöke keresett neki egy olyan sulit, ami talán összeegyeztethető a melóval. Ja, és úgy néz ki, hogy egy kedvezményes angol tanfolyamon is részt vehet, potom 10000-ért, a többit a cég állja. Tehát ez gömbölyű. Van barátja, időnként látom is rajta, hogy szerelmes :), fontolgatják, hogy összeköltöznek.(lássuk, mit bírnak el a szárnyak )
Fiam is szeretne már önállósodni, de ott még kicsit várni kell- a párjának van egy érthető kérése. De egyre több pozitív jelet látok mostanában fejlődésügyileg.
Manócskám meg, kijájjjány. :)
Ő, aki tavaly  ilyenkor 5 percig nem hagyta magán a zoknit, most azzal kezdi a napot, hogy még ki se nyitja rendesen a szemét, már megkeresi a kikészített zoknit és szépen, ügyesen, egyedül felhúzza majd magán hagyja lefekvésig.
Ha főzők, jön és a kezem alá adja a dolgokat, mindenről tudja, hogy mire való(pl a fazékra ráteszi a fedőt), ha pl. túró rudit kap, a csomagolását szépen elviszi a kukához, és azt kinyitva, beledobja. (ezt akkor is megoldja, ha netán a kuka nem a megszokott helyén van.)
Már egyre gyakrabban tudunk kettesben autózni különösebb hiszti nélkül (igaz, még a városból nem merészkedtem ki ),  már az is természetes, hogy kiszállunk az autóból, sétálunk egyet a parkban vagy a játszótéren, majd visszaülünk és nincs hiszti (10-ből 8-szor). Sőt, a  múlt hónapban ketten mentünk el a receptért és a gyógyszertárba a havi pelusadagért (mert sajnos arra még szükség van). Már nagyon fáradt volt,  és nem nagyon akart bejönni, de megmutattam neki a kedvenc szlogenjét, tudjátok, "a kockázatok és.."(ezt mindig kikeresi bármilyen újságból és tévében is felfigyel rá). Nagyon tetszett neki és igen boldogan fedezte fel, hogy bizony jó sok helyre ki van írva, tehát, amíg én vártam a gyógyszerészre, ő végignézegette, simogatta a feliratokat. Ezek után békésen sétáltunk kifele, segített "cipelni"a pelust is. :) naaagy boldogság volt ám! 
Mondjuk részéről minden napra jut nagy boldogság, mert úgy ölel, olyan kedvesen puszizkodik, és annyi- de annyi huncutságot követ el, hogy azt elmesélni sem lehet. Csudajó.
Én meg közben azon vagyok, hogy ezt az idillt átszervezzem. Mert nagyon jó nekünk így itthon, kettesben, de neki nélkülem is jó kéne legyen, legalább néhány órát, vagy néhány napot. Tehát keresem neki a helyet ismét. Mert ez a jövő követelménye minden szempontból.
Miután sikerül valami megfelelőt találnom, már csak magamat kell összeszednem és átrendeznem az életemet. Nem jó nekem a magam alkotta kalitka. (...)

Inkább táncoljunk, énekeljünk egy kicsit.
 Mjuzik!

Beköszönés




Lassan készültem el a váltással, de remélem ennek is azért kellett így történnie, hogy ezután aktívan itt lehessek. 


Régi helyemtől végképp búcsút vettem, miután a közölni kívánt bejegyzéseim elpárologtak. Az első alkalommal azt hittem én voltam a hibás. Ezt a helyzetet másnap is sikerült előállítanom, itt már gyanús volt az egész. Nem tudok ott publikálni, ez van. Nem írtam levelet, nem kerestem meg az okot, eldöntöttem: továbblépek. 
Itt még kissé szoknom kell a helyet, a blog kinézetéről sem garantálom, hogy ez a végleges, de majd alakítgatom, szépen idővel a magam képére faragom.
 Nem a blog az egyetlen ami változik mostanában. Nagyjából két éve érzem, hogy nem jó az életem úgy, ahogy van. Elégedetlen voltam sok mindennel. Megpróbáltam ezt-azt, hátha változik valami. Mert azért itt komoly a tét. A kapcsolatom 23 éve tart, gyermekeim tortáján idén már elfújódott egy 26-os, nemsokára egy 21-es, majd egy 15-ös számgyertya fog égni, lobogni, majd megremegve kialudni. Otthonomat évekig építgettem, és a hitelt még évekig fizetnem kell.
Minap  arra a következtetésre jutottam, hogy mint egy jenga-torony, megremegett és összedőlt sok minden. Néhány évvel ezelőtt hoztam néhány döntést, ami úgy tűnt, mindenkinek megfelel, és előre mutat, a családért és az otthonért, azaz miértünk van. Működött is egy jó ideig. Csak kinőttük. Megváltoztak a viszonyok, felnőttek a gyermekek, most már más személyek is kezdenek a családhoz tartani, sőt, elértünk olyan pontra, hogy kissé amőba-szerűen osztódásra készülődünk. Nincs ezzel semmi baj, ez az élet rendje. 
Csakhogy itt az otthon ketreccé vált, ránk van zárva, és itt acsarkodunk, marjuk egymást.