Üzemzavar


Murfy óta tudjuk, hogy ami elromolhat...

Szóval, nem tudom, említettem-e, hogy mióta Manócska"nagylány" lett egyre gyakrabban jelentkeztek ismét az epilepsziás görcsök. Nem olyanok, mint régen, nem voltak eszméletvesztések, "csak"kis leszürkülések, remegések. A szeme se fordult ki teljesen, csak kissé felfele nézett. Megegyeztünk a neurológussal, hogy kissé emelünk a gyógyszeradagon, remélve, hogy amint a hormonális változás stabilizálódik, ismét beáll az áhított roham nélküli állapot. Az orvos szerint ez nagyon gyakran így zajlik, nincs ok különösebb aggodalomra, míg csak hébe-hóba vannak a zűrök. Múlt hét hétfőn is barátságosan elcsevegtünk, és megegyeztünk abban, hogy  ha bármi változás lenne, soron kívül hívom, és egyeztetünk.
 Hazaértünk a rutinvizsgálatról, és otthon Manó szomorúan tapasztalta, hogy a gépe nem hajlandó bekapcsolni. Kék halál volt. Manó nagyon nem örült neki és innentől kezdve elég nyűgös lett, nem nagyon volt kedve, türelme semmihez. Újra és újra odament és próbálta újraindítani a kedvencét, sajnos, mindannyiszor sikertelenül. Ezt leszámítva semmi változás nem volt a viselkedésébe. (ismervén a kötődését a géphez, nem találtuk furcsának a nyűgösködést sem, mert ugye, ilyeneknek mi felnőttek se szoktunk örülni.)
 Másnap is látszólag eseménytelenül telt a nap, Manó rajtam lógott  állandóan, fonta maga köré a karjaimat, de utána rögtön fejtette is le az ölelésem és húzott be a szobába, hogy javítsam meg neki azt, ami elromlott. Mivel az én tudásom e téren igen korlátozott, ezért  a javítás helyett igyekeztem elterelni a figyelmét, játékokkal lekötni, meg sétával, meg autókázással egybekötött vásárlással elütni az időt, de titokban nagyon vártam, hogy a fiam hazaárjen és megnézze, hátha javítható a helyzet. (persze lehet, hogy azt se tudjátok, hogy a Manó autós utazós-fóbiáját sikerült szépen leépíteni, és már kettesben is tettünk mostanában kisebb köröket. Már annyira jó volt, mert egyre ritkábban hisztizett  indulásnál, sőt volt, hogy már ügyesen beült és nyúlt a biztonsági övért. Tehát szokássá tettük, hogy a napi kis bevásárlásainkat is együtt oldottuk meg, és nagy öröm volt, hogy már a boltba se hisztizett, sőt, már úgy tűnt élvezi, hogy kicsit megyünk, aztán megállunk és kiszállunk, vagy bemegyünk valahova, vagy csak játszunk, sétálunk egyet és utána ismét beülünk és szépen hazajövünk.) Estére már igencsak fáradtan feküdtem le, hisz így gép nélkül Manó sokkal jobban igénybe vett, mint egyébként. A fáradtságtól valahogy túlpörögtem és nem bírtam elaludni rögtön, már éjfél is elmúlt, mire én is átléptem az álomvilág kapuján. 
 Az utcák ismét labirintus-szerűen összegabalyodtak, és én egyre nyugtalanabbul kerestem a kiutat, tudtam, hogy fogy az időm, meg kellene találnom azt  a bizonyos utcát, házat, ahol biztonságban lehetnék, mert különben utolérnek, és akkor jaj nekem. Ekkor hallottam meg a hangot. Fájdalmas nyöszörgés volt, és egy másodperctöredékre  még ámultam is, hogy mi lehet ez. A felismerés, hogy ez a Manó hangja, már visszarántott a valóságba.
 Pattantam ki az ágyamból,  ugrottam az övéhez, hogy "Kicsim, mi baj van? Csitt, csitt, itt van anya..."-rám nézett és még egyszer felsírt-jajdult. Simogattam, csitítgattam és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a baj? rosszat álmodott, vagy fáj valamije? Ekkor elkezdett remegni. Úgy, mintha fázna, vacogott, utána a keze, majd a lábai is remegtek, időnként nagyokat rándultak. Szép szemében még felvillant az ijedtség, aztán már csak a plafont nézte, ajkai egyre szürkébbé váltak. Szólítgattam, ő próbált válaszolni ii-zni akart, hogy igen, itt vagyok, de elcsuklott a hangja. A szürkülés, remegés ismerős volt, de ezek a rángások ijesztőek voltak. A másodpercek óráknak tűntek. Nagyon lassan csendesedett a rángás, utána abbamaradt a remegés is. Letörölgettem homlokáról a hideg verítéket, és megigazítottam a takaróját. Eddig minden alkalommal a feltisztulást követő tíz percen belül mindig befordult aludni, most valahogy nem sikerült. Mocorgott, forgolódott. Felült, inni kért, majd ismét forgolódott. Majdnem egy órába telt, míg az egyenletes légzése azt jelezte, hogy végre megnyugvást talált, és visszaaludt. Az órára néztem, majdnem hajnali 3 volt. Lefeküdtem én is , most rajtam volt a sor, hogy forgolódjak.

 Négy előtt pár perccel ismét fájdalmas sikítás hasított a szoba csendjébe. Kezdődött elölről az egész. A remegése beköltözött és tanyát vert a gyomromba. Biztos voltam benne, hogy ez valami nagyon nem jónak a kezdete. Manó mély álomba merülve próbálta kipihenni ezt az éjszakát.

 Reggel tíz előtt fölösleges bemenni, a dokink csak ez után elérhető. Kilenc órára már újabb két rohamon volt túl, az utolsó nagyon hosszan tartott, hiába adtam be a görcsoldót . Manó feltisztult, de a remegés nem akart szűnni. Remegő kézzel hívtam a dokit, miközben már csomagoltuk be a legszükségesebbeket. Az agyamban már ott dübörgött, hogy ez nem az epilepszia, hanem a vízfejűsége miatt van. Dokink végighallgatta a beszámolómat, még egy-két dolgot visszakérdezett, majd azt javasolta, hogy mindenekelőtt menjünk be az idegsebészetre, nézessük meg a shuntjét, azt mondta, keressük meg a kollégáját, dr izééé, mindjárt mondom, egy pillanat... és mondta, hogy mi a neve annak a dokinak, akivel ő kapcsolatban áll. (  shunt: az a szelep, ami a vízfejűsége miatt van beépítve  a buksijába, ez vezeti el a fölösleges vizet a gyomrába- ha ez elromlik, igen gyorsan műteni kell, mert a víz szétfeszíti az agyi kamrákat)
 Felhívtam a háziorvost, gondoltam, megkérdezem, merjük-e bevállalni  saját autóval az utat(mert ugye, mi van, ha még rosszabbul lesz, netán dugó, vagy mittudomén, bármi )
Így, leírva, most kissé olyan, mintha tudatosan tettem volna a dolgom, de a valóságban igencsak sokkos állapotban voltam, nagyon féltem, azt se tudtam, mit, hogyan. Két nagyobb gyerekem hozzám hasonló rémülettel igyekezett hasznos lenni, indultunk volna szívünk szerint, hogy minél hamarabb beérjünk, közbe meg féltünk, hogy nem döntünk elég okosan. Háziorvos nagyon gyorsan kijött, Manó még mindig remegett, de ennek ellenére mindegyre fel akart állni, hogy ő majd odamegy és bekapcsolja a gépét, meg ilyesmik. Közben fonta, rakta a kezünket a fejére, a tarkójára. Mintha némán kérte volna, hogy segítsünk, vegyük le róla a fájdalmat. Dokinéni ránézett, "micsoda akaraterő van benne!"-ámult hallhatóan, de közben már tárcsázott,és már mondta is a telefonba, hogy most olyat kér, amit nem szokott : rohammentő jöjjön.